Bajót és a megemlékezés:
Ma gondolatban visszamegyünk egy fél évszázadot az időben. A magyar történelem egyik jelentős eseményére emlékezünk, ami 1956. október 23-án kezdődött.
Felidézünk egy eseménysorozatot, amely annyiféle, ahány ember ahányféleképpen megélte, ami alig megfogható.
Ez az ünnep magába sűríti mindazt, amit a magyarság kívánt, amire vágyott, amit magának követelt. Az ünnep jelkép és tanítás. Jelképe a hősiességnek, tanítás arról a nemzeti egységről, amely a felkelés tüzében, egyéni és közösségi áldozatok között született.
Azt mondják, a történelem nem ismétli önmagát. Mégis meghökkentők a párhuzamai. A magyar forradalom úgy kezdődött, az ifjúság tüntetésével, mint 1848 márciusában az a másik forradalom, úgy is folytatódott, a túlerővel vívott reménytelen harccal, s úgy is végződött, vezérei legyilkolásával. Több mint két emberöltő távlatában, amikor fogynak a tanuk és az emlékezet rostáján is egyre több emlékfoszlány hullik át, egyre fontosabbá válik az emlékezés, pontosabban az emlékezés kollektív akarata. Az emberi agy csodálatos működése csak azokat az ismereteket őrzi meg tartósan, amelyek fontosak az élet szempontjából, vagy azokat, amelyeket fontossága miatt folytonosan felidézünk, s ezáltal újra, meg újra bevésünk. Ilyen folyamat az emlékezés, s a közös ünnepi megemlékezés is.